Márai Sándor: Az írástudó


Hol a pénz?
„Délben egy órakor a baseli borbély nyakamba kötötte a fehér kendőt, s szappanozni kezdett. A műhely ablakai egy csúcsos tetejű ház emeletéről néznek le a főtérre és a katedrálisra. A borbély idősebb, méltóságteljesebb ember volt. Kellemes, mély torokhangon beszélt, mint az apaszínészek. Ujjaival markolászta a torkomat és ütemesen mondta:
- Ön francia? Vagy olasz? Ah, magyar. Mi, baseliek nagyon szeretjük a magyarokat. A világháborúban itt beretválkoztak meg a magyar utasok, az a kevés magyar, akik diplomáciai megbízatással, vagy tüdőbajjal ki tudtak jutni akkor Svájcba. A vonatok lassan jártak, és az utasok szakálla kinőtt útközben. Sok dolgom volt. Igaz, a németek is itt borotválkoztak. Aztán, később a franciák is. Egy időben mindenki itt beretválkozott nálam. Akkor vettem hozzá az üzlethez az emeletet. Engem megtévesztett a történelem. Ne felejtsük el, a fogadók tele voltak kémekkel. Egy ideig már a kémekből is meg lehetett élni. Hozzám a háború alatt csak a kémek jártak, akadt olyan is közöttük, aki bérletet váltott; a helybélieket csak délután fogadhattam. Kémek most is vannak, de nagyon kevesen. Ha bemegy délután a Stadtcaféba, ott láthatja őket, sarokasztaluk van, sakkoznak és lapokat olvasnak. Ön érti a kémeket? Én soha nem értettem őket. Végül mindig olyasmit találnak náluk, amit olcsóbban megkapni a trafikban: a pályaudvar fényképét vagy képeslapot a hidakról. Úgy látszik, kell az ilyesmi. Tetszik Önnek Basel? Nekem most nem tetszik. Itt élek már negyvenhat éve, de most nem tetszik nekem. Jobbra határ, balra határ, s közbül nincs pénz. Ön úgy érzi, hogy itt csend van és béke?
Igen, talán, ha így átutazik ez ember... De ha itt élt volna ebben a háborúban s ebben a békében, s közben jobbra történt ez és balra történt az, s közbül nem történt semmi, akkor végül is kételkedni kezd a békében. Itt van mindaz, ami az élethez kell: színház, fedett uszoda, múzeum, szocialisták, nácik, patríciusok, francia bor, kitűnő zene, nagyszerű könyvtár, felekezeti béke, jó pékek, s azt hallom, néha még prostitúció is van. Csak pénz nincs. Hallott ilyet? Jobbra pénz, balra pénz, s pontosan itt a sarokban nincs egy fillér sem. Igaz, a bankok tele vannak pénzzel, de azt a pénzt acélszekrényekben őrzik az idegenek számára, s az idegenek nem jönnek ide, csak néha, kivenni a pénzt, vagy betenni, vagy csak eljönnek és megnézik. Abból nem lehet megélni. Az emigránsokból nem lehet megélni. Régebben egy emigráns biztos kuncsaft volt, az állam vagy a párt küldte neki a pénzt minden elsején, mint egy nyugdíjasnak. Ma csupa koldus, szegények. Jár ide kettő, hitelbe beretválom őket. Az ember soha nem tudja. Zürichben egy kollégám évekig beretválta Lenint. Itt vannak most olyan németek, akik a nácik elől menekültek Németországból, aztán a nácik, akik a nácik elől menekültek, aztán német emigránsok, akik a német emigránsok elől menekültek Párizsból. Nagyon nehéz eligazodni köztük. De pénze egyiknek sincs, ez a közös ismertetőjelük. Tessék a fejet hátrahajtani.”

A humanitás

„Mégis finom, érzékeny lények vagyunk, s tudunk szánalmat érezni pusztuló áldozatai iránt.
Például, amikor a háborúban az U-Bootok elsüllyesztettek egy hajót 1000 lóval, nagy volt a részvét. S, ha a legközelebbi háborúban elsüllyesztenek majd megint egy hajót 1000 rakomány Ford autóval, talán még nagyobb lesz a részvét.
A modern ember humanitása határtalan. Csak mikor az 1000 ló elsüllyedt, a lovakról minden újság nekrológot ír; de a száz matrózról, aki a lovakat kísérte, senki. Az természetes volt.
Minden tudunk sajnálni, mindent, csak egymást nem.”

Háború után

Három szép elzászi kislányról egy svájci nevelőintézetben kiderült, hogy zsidók. Este, a lefekvés órájában, az a szokás a francia intézetekben, hogy a leányos sorban egymáshoz járulnak, jó éjszakát kívánnak, és megcsókolják egymást. Mikor a három elzászi kislány került sorra, a magyar leányok felálltak és ezt mondták,:
-Mi zsidóval nem csókolózunk.
Szóltak, és a hálótermekbe vonultak. Az elzászi lányok-életükben először szemközt a fajvédőkkel- sírni kezdtek. A dolog folytatása kis palotaforradalom lett. A jól nevelt, keresztény magyar úrilányok nevelésük szellemében kijelentették, hogy nem hajlandóak zsidókkal egy asztalnál enni; s átültek egy másik asztalhoz. A leányok között igyekeztek propagandát csinálni, hogy ne érintkezzenek zsidókkal, mert az szégyen. S a magyar leánykák elhatározták, hogy kampóskeresztet fognak beszerezni, s azzal tüntetnek a zsidók ellen.
Erről a kis föld alatti forradalomról az intézet vezetői persze nem tudtak meg semmit. Nagyon el is csodálkoznának, ha megtudnának róla valamit. Na, én nem fogok sietni elmondani nekik semmit!
Külföldön nagyon kétélű fegyver az ilyen zsidóellenes propaganda. Külföldön ti. egy közmondás járja, hogy: egy országnak nemcsak annyi zsidaja van, amennyit megérdemel, hanem annyi és olyan zsidaja van, amennyit megérdemel; s amilyet megérdemel.
Ezért nem tud az angol és a francia az ő zsidajáról sokat és különöset, mert a maga képére asszimilálódtak a zsidai.
A lengyel többet tud róluk.
No, és hogy Pesten milyen tájékozottak!
A magam részéről csak egy tanácsot adtam a kisleánynak; hogy a kampóskeresztről beszélje le a magyar barátnőit. Mert fajvédelem ide, fajvédelem oda; annak, aki kampóskeresztet hord, külföldön csak egyféle neve van mindenféle náció szemében. És ez a név:
„Boche!”
(Márai Sándor e cikket 1925 és 1927 közt írta - Kerekes Tamás)

A művészet

Succiról azt olvastam, hogy Lilleben, egy vidéki francia városban, öt órára Párizstól, nagyobb éhezésbe kezdett. Szerződést kötött a párizsi egyetem orvosi fakultásával, s kötelezte magát, hogy negyvenkét napig étlen-szomjan fog élni, nem vesz magához semmiféle mesterséges táplálószert sem, s mozdulatlanul fog feküdni a lille-i városháza nagytermében. Egy éhezőművészről volt tehát szó, amint ebből is látszik. Egy nagyobb szabású éhezőművészről, egy emberről: Succiról, aki hivatásos és meggyőződéses éhezőművész, s öregebb emberek fognak még emlékezni arra, hogy hősöm már fiatalabb éveiben is az éhezőművészek Cézárjának tituláltatta magát gőgjében. Ami szertelen volt, mint az olaszok minden gesztusa. Az éhezőművészek, már a hivatásosok, meglehetősen kihaló szekta. Az isten tudja, hogy megy ez, a mai publikumnak már nem imponálnak valahogyan az éhezőművészek, szinte jobban imponál az, ha valakinek sokat van mit ennie. De apáink, akiknek az idejében az éhezés még banális mozzanata volt az életnek, fognak emlékezni reá, hogy időről időre megjelent a vidéki városokban egy toprongyos és girhes ember, egy vasketrecben szalmára feküdt, csöndesen összefonta kezeit horpadt hasa fölött, s húsz-huszonöt napot feküdt így étlen-szomjan, míg a város polgárai felváltva őrizték, hogy csalás ne történjen, s a művész be ne vágjon éjfél után egy kis pörköltet. A publikum pénzt hordott neki, s szerfölött megbámulták az ilyen művészeket. Magyarországon különösen sok esélyük volt mindig az éhezőművészeknek mert a magyar publikum előszeretettel szemlélte, ha egy művész jól és kitartóan éhezett. Mert mindenesetre művész Succi. Tanácskoztam magammal, mert a két fogalom, ha szigorúan vesszük, az „éh” és a „művész” már a barlanglakók idejéből egy kalap alá tartozik. Amikor az emberiség ősi pillanataiban, az első, mamut-gyilkolásra kevésbé alkalmas ember otthonmaradt a barlangban, a falra egy baltával kis állatokat rajzolt fel, és nagyorrú embereket, így a többiek, a praktikusok, a harciasak és az egészségesek, a szarvasok után kiáltottak hallalit. A rajzolóősember kevesebbet evett társainál, a vadászoknál, éppen mert ilyen melankolikus volt és dekadens ,kis állatokat rajzolt, ahelyett, hogy gyilkolta volna őket. Ez a típus éhezik a művészetért. Imádja a művészetet, él, hal érte.

Kerekes Tamás

Márai Sándor: Az írástudó
Helikon Kiadó
www.helikonkiado.hu
sajto@helikon.hu

Belépés

BIZTONSÁG
A biztonság érdekében
Image CAPTCHA
Írja be a képen látható karaktereket

Lapjaink

Cégkatalógus
Poslovni adresar Vojvodine
Délvidéki eseménynaptár
Vajdaság Portál